Óvjuk meg a vetőmagot!

Nagyszüleink idejéből emlékszem rá, hogy a kamrában mindig az volt a szokásos, hogy a háztáji növények terméseiből elkülönítve volt egy-egy rész, hogy azt majd az új vetéskor fogjuk elvetni/elültetni.

Ezekhez az elkülönített részekhez soha nem nyúltak év közben és meg volt védve, be volt takarva, le volt fedve, hogy az új vetésig tartó időben biztonságban legyenek az időjárás viszontagságaitól, a kártevőktől és tőlünk, emberektől is, nehogy összetévesszük a szokásos terméssel és véletlenül megegyük, mert akkor nem lett volna mit vetni.

Gyermekeink éppen ilyenek a családban, mint az elkülönített vetőmag, ők a jövő záloga.

Ezért vigyáznunk kell rájuk. Vigyáznunk, hogy a mindennapok kihívásaival szemben megfelelő ellenállóképességgel rendelkezzenek, a kívülről érkező kártevőktől meg kell őket védenünk, és a megfelelő időben kell őket elültetnünk.

Ezek elsősorban szülői feladatok. A legfőbb védelem a család kell, hogy legyen egy gyerek számára, legyen az bármilyen korú. Vannak azonban olyan feladatok, melyeket Isten az általa alkotott közösségnek, a gyülekezetnek adott.

Minden kornak megvannak a generációkat érintő aktuális problémái, nehézségei, támadásai, de a megszokott, berögzült oktatási kultúránkat tekintve kimondhatjuk, hogy még mindig van egy olyan korosztály, akikre sokkal jobban oda kell figyelnünk, jobban kell rájuk vigyáznunk.

Amikor megszületnek a csemetéink, akkor viszonylag elég sokáig ránk vannak utalva, nélkülünk sok mindent nem tesznek, nem döntenek. Élvezik a támogatásunkat és a védelmünket. Mi etetjük, altatjuk őket, mi tesszük tisztába őket, mi öltöztetjük őket, mi mondjuk meg, milyen ruhát vegyen föl, sőt ha játszani szeretnének, akkor is mi vagyunk az elsők, akik eszükbe jutunk:

„Anya, olvass nekem mesét… apa, játsszunk…”

És ez így van jól. Erre rá is vagyunk hangolódva, előbb-utóbb minden szülő ebben gyakorlott lesz, tudjuk, hogy kell csinálni. Aztán eljön az a kor, amikor ezek az addig szoros, de jó keretek elkezdenek föllazulni. Ezzel sincs semmi baj, ez is helyén való dolog, az önállóság és az arra való nevelés szükséges.

Ezzel párhuzamosan, ahogy a szülői kontroll csökken és feladatkörünk átalakul, a gyerekek gondolkodása, értelme, érdeklődése is változik, bővül, kinyílik. Elkezd saját ízlése, véleménye lenni. Ez még mindig az a tény, aminek örülnünk kell/lehet.

Aztán van egy olyan korosztály, akik már majdnem készen vannak. Az ifjúság, a klasszikus IFI-k, akik már javában és gőzerővel készülnek a felnőtté válásra és már nem is sok választja el őket ettől.

Tanulnak, hogy szakmát szerezzenek, befejezik az iskolát és azt vesszük észre, hogy az iskola befejezésével a gyermekkor is befejeződött és hamar elkezdik saját életüket élni.

Viszont van a két korosztály között egy generáció, akik már nem is kisiskolások, de még nem is az ifjúság.

Ők a tinédzserek.

Ez az a kor, ami a mai legtöbb oktatási rendszerben alig kap figyelmet. Illetve kap figyelmet, ugyanannyi figyelmet, mint a többi korosztály, de annyi nem elég, sokkal több figyelemre és segítségre van szükségük.

A gyerekek életében ez az a kor, amikor a legtöbb (nagyon sok) belső átalakulásuk van.

De ha nem értenek mindent az őket körülvevő világból (honnan is értenének mindent), akkor ez nehezen megy. Sajnos ez a nehézség a külső támadásokkal (kártevőkkel) párosulva tovább nehezíti a kor kihívásait.

A nagyvilági statisztikákat tekintve szomorúan kell tudomásul vennünk, hogy ez nem ritkán nem is sikerül. Sok tinédzser úgy lép be a fiatalkorba, hogy már kényszerpályán mozog, már nem az van, aminek lennie kell, hanem ami épp sikerült.

Ez leggyakrabban megrontja a szülő-gyerek kapcsolatot, a tanár-diák kapcsolatot, sőt sokszor a társaikkal való kapcsolatot is.

Kialakul egy olyan világnézet, egy olyan vélemény, életfelfogás, ami nem formált, hanem deformált és azon már később nagyon nehéz változtatni, segíteni. Ebben a korban alakulnak ki a függőségek, mert elmenekülni szeretnének a gyerekek. Ekkor hoznak rossz döntéseket a tanulás, a párkapcsolat területén.

Gyakran ettől még borzasztóbb dolgok is történnek és tragédiákba torkollnak élethelyzetek és vagy másokban, vagy magukban tesznek kárt.

Számtalan és egyre több esetről hallunk mi is, amikor iskolai lövöldözések vagy öngyilkosságok történnek.

Sajnos sok esetben nekünk, felnőtteknek érthetetlenek ezek a dolgok, de meg kell értenünk a gyerekeinket, hogy segíteni tudjunk nekik, létfontosságú kérdés.

Ha csak a hazai elmúlt néhány évet tekintjük (és még nincs vége sem), minden idők legnagyobb káosza indult el.

Black Lives Matter, koronavírus, genderideológia, háború, pénzügyi és energiaválság stb.

Minden biztos dolgot, minden erős építményünket megtámadta a gonosz.

Mindezt a gyerekek is érzik, értik, látják, de nem tudják, mit tegyenek, nem érzik a jövőt biztonságban, nem tudják, hogyan kezeljék ezeket. Mindezek az egyébként szokásos kihívásaikra, feladataikra pluszban jönnek rá.

Mit tehetünk mi, szülők?

Elsősorban értsük meg a gyermekeinket, engedjük meg magunknak, hogy azonosuljunk a kihívásaikkal. Legyünk mindig, minden ellenére is elérhetőek, soha ne érezze azt a gyerek, hogy a hibái miatt nem szeretjük, nem számíthat ránk. Ez biztosan nem így van, de érezze is ezt!

Engedjük hibázni, nem tudunk mi magunk sem tökéletesek lenni, hát akkor hogyan tudna ő tökéletes életet élni?

Engedjük játszani, kikapcsolni, ez még nekünk is fontos lenne.

Zsoltárok 127:3-5 RÚF

„[3] Bizony, az Úr ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom. [4] Mint a hős kezében a nyilak, olyanok a serdülő ifjak. [5] Boldog az az ember, aki ilyenekkel tölti meg a tegzét: nem szégyenül meg, ha ellenségeivel van szóváltása a kapuban.”

Az üzenetet megosztotta:

Varga Vince – lelkipásztor