Nyomógombjaink

A címadó kifejezés az életünk egy olyan területére világít rá, melyet megismerve, felkutatva változtathatunk az egyházhoz, a gyülekezetünkhöz, sőt a világ elveszetteihez való hozzáállásunkon.

Én magamnak úgy fogalmaztam meg, hogy Isten megtalálja a nyomógombunkat, amivel beindít minket. Mint egy valóságos berendezést, mint egy új autó. Tudjátok, amik nem klasszikusan kulccsal indíthatóak. Keressük a műszerfalon a sok eszköz között a startgombot, amit mikor megtalálunk és benyomunk, beindul, életre kel az autó. Egy élő mechanikai organizmus, egy folyton mozgó rendszer, ami kész a munkára, a feladatai elvégzésére.

Új élet!

Ez így van a keresztény életünkben is a szolgálathoz való hozzáállásunkkal. Megtérünk, átadjuk az életünket Krisztusnak és elindulunk az átváltozás és a megszentelődés útján és ez így van jól, ez a helyes menetrend.

De el kell, hogy jöjjön egy olyan szakasza ennek a folyamatnak, amikor azt mondjuk, hogy „…az Úrért és Gedeonért!”

Amikor elérünk arra a szintre, hogy bár még mindig tart a tanulási folyamat, de Istenért bármit – bármikor megteszek. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ideje korán és felelőtlenül elkezdhetünk az Úr nevében „barkácsolni”. Hanem azt, hogy amikor indít minket Isten, képessé tesz minket dolgokra, talentumokkal ruház föl és tér/szükség is van előttünk, ahol mindezeket kamatoztatni is tudjuk, akkor bizony indulni kell.

Ez egy egészséges folyamata keresztény életünknek. Azonban a jelenlegi hazai eklézsiában – és lehet, ez világszinten is így van – észrevehető, hogy valamiért nem ebbe az irányba megyünk, nem merünk rámozdulni a feladatokra.

Sokan élik az életüket úgy a gyülekezeteinkben, hogy maguk sem tudják, mi az életük célja, mit akar Isten kezdeni velük, mire akarja őket használni. Ennek több oka is lehet. Egyrészt nem tartjuk magunkat alkalmasnak a szolgálatra, másrészt nem ideálisak a körülmények, harmadrészt más fontosabb dolgunk van jelenleg stb. stb. és ezek szabad kombinációi.

Sokszor fordul elő, hogy tele, sok-sok ajándékkal ülünk a székeken inaktívan és várunk. Magunk sem tudjuk igazán, hogy mire, de mozdulatlanul várunk. Élünk, nem mondhatjuk azt, hogy nem élünk, járunk gyülibe, tapsolunk a dicsőítés alatt meg minden ilyesmi, de nem vagyunk tevékenyek.

Hétköznapjainkban reggel fölkelünk, letudjuk a napot a maga küzdelmeivel és este lefekszünk, „…and repeat”.

Kitölti a figyelmünket, leköti az energiánkat, az erőnket a napi életben maradás, cipelt felelősségek, a kitűzött célok elérése és a ki tudja még, hogy mik. Amikkel nincs is probléma, élnünk kell az életünket, dolgoznunk, feladatokat elvégezni, gondoskodni a családról stb.

De észre kell vennünk a sátán helyettesítő, elterelő próbálkozásait az életünkben. Mert az ellenségünk gondoskodik arról, hogy ne unatkozzunk, mindig kapunk valami gumicsontot, amin rágódunk, ami miatt elveszíthetjük a fókuszt. Egy egész életet le tudunk így élni.

Nézzünk meg néhány hit hőst. Akik hasonló élethelyzetben, életszakaszban voltak, milyen extra támogatásra volt szükségük, hogy egy egész életre bemozduljanak, lendületet kapjanak az Úr szolgálatára. Mit tapasztaltak vagy éltek át, ami azt eredményezte, hogy egyszer s mindenkorra kimozduljanak a komfortzónájukból.

Találkozás Istennel!

Mózesről azt hiszem, vitathatatlanul állíthatjuk, hogy kora egyik legnagyobb szolgája volt Isten kezében. A régóta elnyomás alatt lévő, rabszolgaként sínylődő népét kivezette Egyiptomból és 40 (negyven) éven át vezette őket.

Ez nem csak egy egyszeri projekt volt, hogy „…na gyere gyermekem, kivezeted a népet, mert ezt a feladatot adom neked és majd ha ezt befejezted, élheted tovább az életed”.

Apukám, amikor látta rajtam gyerekként már a tanév végén, hogy minden bajom van, mert várom a nyári szünetet, mindig megkérdezte:„– Fiam, mennyi van még hátra az iskolából?– 3 hét.– Ó, azt már féllábon is kibírod.”

Ez bíztatólag mondta, hogy tartsak ki, az már nem sok idő. Ha valami egyszeri, rövid dologra készülünk föl, az mindig könnyebb, mert nem tartósan kell kimozdulni a helyünkről. Nagy levegő, összeszedjük magunkat, odafigyelünk és megcsináljuk. Amikor vége, befejeztük, akkor visszatérhetünk a korábbi életünkhöz.

De Mózes szolgálata egyszer s mindenkorra megváltoztatta az életét. Nem rövid időre adta oda magát Istennek, nem is hosszúra, hanem teljesen, élete végéig, hiszen tudjuk, Mózes a pusztában halt meg.

Mi volt az, ami ekkora pluszt, extra támogatást adott neki, ami kitartott 40 éven át?

A találkozás Istennel.

Az életében voltak ugyan történések, talán több is, mint akart, de amikor találkozott az élő Istennel, a csipkebokorban megjelenő szóval, akkor már egy középszerű állattartó, akciómentes életet élt. Tette a dolgát, legeltette apósa juhait.

Azonban a tűzben jelenlévő Istennel történt találkozás örökérvényű nyomot hagyott benne. Isten csinált Mózesen egy újraindítást, egy resetet. Ez után lépett rá arra az útra, amin már az Istennek való engedelmességgel a népét kivezette a rabszolgaságból, egészen az ígéret földjéig.

Nem ugyanaz a Mózes volt már, amikor fölállt a csipkebokortól, sarkon fordult az elképzelése arról, hogy mit jelent Istennek szolgálni, vagy hogy ki is az az Isten, akiről ő korábban hallott.

Megérteni Istent

Gedeonról mind tudjuk, hogy származása és jelleme szerint nem egy szuperhős alkat volt, ezzel ő maga is érvel az angyalnak, amikor elhívja a nép megszabadítására.

De annyi Isten iránti tisztelet és engedelmesség azért van benne, hogy elindul azon az úton, amit kap, hiszen mégiscsak a világmindenséget teremtő és fenntartó Isten bízza meg, még akkor is, ha mindeközben ő vívódik magában.

Hiszen mindig az a saját magáról alkotott kép van előtte, amit olyan jól ismert. Mi más is lehetne? Az pedig számára nem volt épp bátorító. A padláson, titokban cséplő kisember nem egészen azt gondolja magáról, hogy Isten katonája, aki megszabadítja a népet az elnyomástól.

Amikor a bálványokat és az áldozóhalmokat éjjel ledönti, még akkor is a puszta engedelmesség vezérli. És örül, hogy nem kapták el őket éjjel.

Aztán amikor Isten a 10.000 fős sereget lecsökkenti 300-ra, azt már tényleg nem tudja hová tenni Gedeon. 185.000 fő ellenséges katonával szemben állni 300-nak nem bíztató arányt mutat. Ha átlagoljuk, akkor is több mint 617 fő jutott egy zsidó katonára.

Ennyit kellett volna legyőzniük úgy, hogy ők is életben maradnak.

Valljuk be őszintén, ez egy lehetetlen küldetés, ezzel tisztában volt Gedeon is.

De ekkor jön a stenk, az olaj a tűzre, ami igazából beindította Gedeont. Az Úr látja a vívódásait, ismeri a belső harcait, még azt is látja, hogy bár először a seregből azok lettek hazaküldve, akik félnek, de Gedeon is fél, ezért bepillantást enged neki abba a munkába, amit ő, vagyis Isten maga végez a háttérben.

Amikor éjjel lemennek az ellenséges táborba

és meghallja Gedeon a midianita katona álmát, hirtelen rájön, hogy ezt a csatát nem is ők vívják, ezért a győzelem vagy a vereség nem rajtuk múlik, Isten maga harcol Izrael ellenségével.

Behelyettesíti a képletbe magát és abban a pillanatban megegyezik Gedeon gondolata, terve az Úréval. Onnantól kezdve együtt mozdul az Isten akaratával, mert megértette azt.

Mi hát a mi részünk?

Mindezek alapján mit kell tennünk, hogy aktívak legyünk a szolgálatban, hogy megtaláljuk az elhívásunk?

A válasz egyszerű: engedni Istennek, hogy beindítson minket!

De miért is indította be Mózest és Gedeont az Úr? Miért így léptek ők bele a szolgálatukba?

Mert vívódtak, mert nem akartak menni, mert nem látták magukat alkalmasnak.

Ha már vívódsz magadban valamin, az jó jel, ezek szerint Isten már hív, engedj neki, hagyd, hogy felfedje a nyomógombodat és beindítson.

De másként is történhetett volna. Isten nem várta el a vívódást tőlük, azt is elfogadta volna, ha azt mondják:

„Megyek Uram!”

Ha az Isten hív, ő tudja, mit csinál. Ezt mi is megtehetjük, mondhatjuk Istennek:

„Itt vagyok Uram, küldj!”

A többit bízzuk rá!

Az üzenetet megosztotta:

Varga Vince – lelkipásztor